Oiolosselôte- exodus 5

A Faraó elutasítja Mózest

„Annakutána pedig elmenének Mózes és Áron és mondának a Faraónak: Ezt mondá az Úr, Izráelnek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljenek nékem a pusztában. A Faraó pedig mondá: Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt.”

(2Móz 5:1,2)

Láthatjuk, hogy egy igen kemény csata kezdődik el a fáraó és a vének között. Nem lehet ezt a kapcsolatot félvállról venni. A fáraó valóban azt hiszi, meg van róla győződve, hogy ő egy földre szállt isten. Az ő szava szent. El sem tudja képzelni, hogy létezhet nála nagyobb hatalom is. Igen nagy fokú önteltségre vall ez a fajta gondolkodás. Viszont nem egyértelmű, hogy milyen mértékben tehet erről. Őt már kora gyermekségétől fogva erre, így tanították. És nem csak őt, de a korábban, előtte uralkodó isteni királyokat is. Valóban úgy képzelték, hogy az ő szavuknál nagyobb, hatalmasabb nem létezhet a földön. Egyesek természetesen még arra is vetemedtek, hogy az égieket is hatékonyan a hatalmuk alá kívánták vonni, le akarták igázni őket. Még jó, hogy ez nem sikerülhetett nekik maradéktalanul. Teljesen ennek a hitvilágnak megfelelően válaszol. „Kicsoda az Úr!”. Kicsoda az a Jehova! Csak nem neki akar parancsolni valamit! Hogy képzeli ezt! Megvannak neki a saját istenei, elég nagy kavarodás van azok különféle óhajainak a megértésével, az azokkal való azonosulással, és azok végrehajtásával. Csak nem fog neki még egy új isten is parancsolgatni! Erről szó sem lehet.

Azt természetesen nem igen tudja – erre az egyiptomi oktatás nem terjed ki, legfeljebb megemlítik – hogy épp kivel hozta össze jó sorsa. El sem tudja képzelni, hogy a Világegyetem teremtőjének szolgájával áll szemben. Tehát meg kell neki tanítani. Ez viszont igen kemény lecke lesz úgy neki, mint egész népe, nemzete számára.

„Ők pedig mondának: A héberek Istene megjelent nékünk; hadd mehessünk hát háromnapi útra a pusztába, hogy áldozhassunk az Úrnak a mi Istenünknek, hogy meg ne verjen minket döghalállal vagy fegyverrel. Égyiptom királya pedig monda nékik: Mózes és Áron! Miért vonjátok el a népet az ő munkáitól? Menjetek dolgotokra.”

(2Móz 5:3,4)

Tudatlanságában, elvakultságában nem látja át, hogy komoly lecke elé állította őt a sors. Úgy gondolja, csupán emberekkel beszél. Az is csoda egyáltalán, hogy maga elé bocsátotta ezt a két embert, s nem dobatta ki őket mindjárt a kapuból, amikor bejelentkeztek az őrségnél. Valami mégis azt súgta neki, hogy hallgassa meg ezt a két öregembert. Lehet, hogy valami hátsó félelem azt súgta neki, hogy ezek nem egyszerű zsidó rabszolgák. Bár abban az időben az öregség még tiszteletet parancsolt, és bizonyos bölcsességet tulajdonított neki még egy hatalmas isten-király is. Napjainkban ez a fajta tisztelet már teljes mértékben kihalófélben van. Egy öregember szava ma már semmit sem ér, csupán megmosolyogják, ha szánalomból meg is hallgatják. Valami hasonló mentalitást közelített meg ez a király is, midőn félvállról vette az öregek szavait, s arra kérte őket, hogy ne háborgassák őt ilyen buta dologgal. Ő valaki: akire hivatkozna, senki.

„Ezt is mondja vala a Faraó: Ímé a föld népe most sok, és ti elhagyatjátok velök az ő munkáikat.”

(2Móz 5:5)

Tudjuk, hogy a fáraó ebben az időben komoly építkezésekbe bonyolódott, hogy még jobban kiemelje országa vélt dicsőségét. Jóllehet ez a dicsőség nem az építményekből fakadt, s egyébként is már csak a múlté, már hanyatlik. Jellemző azonban a hatalommal rendelkező emberekre, hogy a hatalom nagyságát, az erőt minél hatalmasabb építmények emelésével akarják illusztrálni – főleg, ha egyébként a hatalmuk csupán látszat, épp ezt a látszatot igyekeznek minél nagyobbnak láttatni. És valóban: az emberek nagy részét meg is lehet téveszteni ezzel.

Így hát ezekhez az építkezésekhez rendelte oda azt a sok rabszolgát, akiket a zsidókból kineveltek. Szorgalmas, ügyes kezű, öntudatos szolgák, bár ez utóbbival még meg fog gyűlni a baja úgy neki, mint népének.

Nem kíván megválni kedvenc építőbrigádjaitól, hisz akkor lelassulnának a munkálatok, s nem tehetné meg, hogy lényegesen nagyobbnak mutassa magát, mit amilyen. Önző magatartásában nem veszi észre, hogy mennyire siet saját csapdájába.

A népet még jobban elnyomják

„Parancsolá azért a Faraó azon a napon a nép sarczoltatóinak és felvigyázóinak, mondván:”

(2Móz 5:6)

Láthatjuk itt is azt a nagyszerű hierarchiai szerkeretet, amely biztosította az egyiptomi királyság számára a tökéletes rend fenntartását, és az ország életének folyamatosságát. Valójában itt az ezüst-kori társadalom felépítésének az alsó három osztálya jelenik meg előttünk. A fáraó a király; a sarcoltatók a gazdálkodás szervezői, vagy más néven a kereskedők; a társadalom legalsó valós osztálya a dolgozó réteg. Itt azonban ez a réteg felvigyázókként jelenik meg, hisz a kezük alá van vetve egy társadalmon kívüli réteg, a rabszolgák rétege. Ezek a héberek.

„Ne adjatok többé polyvát a népnek a téglavetéshez, mint ennekelőtte; hadd menjenek el ők magok és szedjenek magoknak polyvát. De a tégla számát, mennyit ennekelőtte csináltak, vessétek ki rájok; azt le ne szállítsátok, mert restek ők és azért kiáltoznak, mondván: Menjünk el, áldozzunk a mi Istenünknek.”

(2Móz 5:7,8)

Mivel egy társadalom számkivetett rétegével az adott kormányzat bármit megtehet, úgy sanyargatja őket, ahogy akarja. Ezt minden esetben az adott társadalom szükségleteihez igazítják, vagyis annak a vezető rétegnek az igényeihez, vágyaihoz, elvárásaihoz, amelyet e rabszolga réteg szolgál. Itt a vezető réteg érdeke azt kívánja meg, hogy a rabszolgák alaposan el legyenek foglalva. Ezért egy ilyen teljesíthetetlen paranccsal veszik elejét annak, hogy gondolatvilágukban mással legyenek elfoglalva, mint uraik szolgálata.

„Nehezíttessék meg a szolgálat ezeken az embereken, hogy azzal legyen dolguk és ne hajtsanak hazug szóra.”

(2Móz 5:9)

Láthatjuk tehát, hogy a fáraó nem igen értette meg a zsidók akaratát, illetve az ő Istenük szándékát. Ő azt hiszi, hogy ez a nép egyszerűen csak fel kíván lázadni a rend ellen, a fáraó rendje ellen. Valójában ő már csak meseként értékeli azt a történetet, miszerint a zsidó nép valaha egy szabad nép volt, csupán korábbi fáraók tették őket rabszolgákká. Nyilván el sem tudja képzelni, hogy valamely őse hálából hozatta be őket az országba, mert azok megmentették azt. Igen, József története a fáraó számára csupán egy régi mítosz, amellyel az egyiptomiakat akarják rémisztgetni, hogy valamelyest önállósághoz való jogot csikarjanak ki ez által maguknak.

A fenti parancs természetesen azért született, mert a fáraó nem hisz abban az Istenben, akiről Mózestől és Árontól hallott. Mint korábban már említettük, el sem tudja képzelni, hogy saját magán kívül, önmaga fölött még lehet olyan hatalom, a melynek ő még nem állt rendelkezésére, vagy nem parancsol neki.

„Kimenének azért a nép sarczoltatói és felvigyázói és ezt mondák a népnek mondván: Ezt mondja a Faraó: Nem adok néktek polyvát. Menjetek magatok, szedjetek magatoknak polyvát onnan, a hol találtok; mert semmi sem szállíttatik le szolgálatotokból.”

(2Móz 5:10,11)

A nép sarcoltatói nem mások, mint az egyiptomi munkafelügyelők. Nyilván ők sem értik a parancsot – ezért közvetlenül a fáraóra hivatkoznak. Ezt a rendeletet ezek a munkafelügyelők a zsidó munkafelügyelőkkel beszélik meg, akiken majd számon is kérik annak maradéktalan betartását. A parancs végrehajtása valójában lehetetlen, hisz ha az idejük nagy résztét – melyet korábban téglavetéssel töltöttek – most a polyva keresgélésével kell eltölteniük, akkor egyértelmű, hogy a korábban beszolgáltatott téglaszámot sehogyan sem lesznek képesek továbbra is kitermelni. Ez tehát egy csapda. Egy csapda, amelybe mindenképp beleesnek. Ha ugyanis a megkívánt mennyiséggel nem tudnak elszámolni, akkor büntetésben részesülnek. Ez a büntetés eleinte csupán verésben nyilvánul meg, de később akár halálos ítéleteket is kiszabhat a konok fáraó – arra hivatkozva, hogy az ő parancsát újra és újra megszegték, ezért veszélyesek a fennálló társadalomra, a rendre. Ezt a zsidók is jól átlátják, ezért egyre jobban neheztelnek ennek látszólagos okozójára, Mózesre. Ez azonban majd később fog igazán felszínre kerülni. Itt még csak lappang.

Itt a sarcoltatók ugyan egyiptomiak, de bizonyos szinten együtt éreznek ezekkel a héberekkel. Valójában ők is félelemben élnek, hisz a saját és családjuk megélhetése attól függ, hogy mennyire képesek a termelés végrehajtásában eredményesen részt venni. Hogyha szorosan vesszük a klasszikus társadalmi felépítést, akkor ezek a munkafelügyelők valójában a dolgozók osztályának felelnek meg, míg a héberek a társadalmon kívüliek, a számkivetettek, a rabszolgák. Érthető tehát, hogy miért létezhet egy olyan társadalmi réteg a rabszolgatartó társadalomban, amely szívest-örömest irányítja a rabszolgákat közvetlenül. A kereskedő réteg ezt nem teheti meg, hisz az ő feladata a dolgozók irányítása. Ők a rabszolgákkal legfeljebb távoli viszonyban állnak, valójában csupán eszközökként tekintenek rájuk. A munkafelügyelők feladata viszont a munka elvégzése, amellyel társadalmukat fizikálisan szolgálják. Természetes, hogy gyorsabban és hatékonyabban tudják ezt elvégezni, hogyha rabszolgák bevonásával teszik ezt. Ráadásul még kényelmesebb is, hisz azt a nehéz fizikai munkát nem nekik kell elvégezni, hanem csupán meg kell követelniük a rabszolgáktól. Az államhatalom számára is lényegesen gyorsabb, eredményesebb termelés érhető el a rabszolgák bevonásával. Nem véletlen, hogy a rabszolgatartó társadalmak hatalmának egyik legjobban mérhető erénye épp a rabszolgák számától függött. Minél több rabszolgával rendelkezett egy adott társadalom, annál nagyobb lehetősége volt a termelésének stabilizálására, és a terjeszkedésre.

„És elszélede a nép egész Égyiptom földén, hogy tarlót szedjen polyva helyett.”

(2Móz 5:12)

A polyva a gabona kicsépelt maghéja, a tarló azonban a learatott gabona földben, földön maradt része: gyökér és szárdarabok. Ez utóbbi sokkal nehezebben gyűjthető össze, mint a cséplés közben lehulló pelyva. Ez utóbbi csak úgy oldható meg, ha jobban szétszélednek az országban, és az egész családokat bevonják a munkába, még a legkisebbeket is. Ez valóban igen jól leköti az idejüket: nem marad arra is belőle, hogy a lehetséges kivonuláson gondolkodjanak, vagy annak részleteit egymás között hitelt érdemlő módon kitárgyalják.

Úgy tűnik, korábban egy-egy bizonyos, meghatározott területen dolgoztatták a héber rabszolgákat. Most azonban, hogy maguknak kell a munkájukhoz szükséges egyik alapanyagok kitermelniük, kénytelenek voltak szétszéledni az ország területén, hogy elegendő anyagot szedhessenek össze. Ezen közben természetesen az építkezés színhelyére kellet szállítaniuk a kész téglákat. Így viszont a fáraó bizonyos mértékben elejét vehette annak, hogy ezek a rabszolgák szisztematikus szervezkedésekbe kezdhessenek, s erős, egységes akaratot fejleszthessenek ki a fennálló államhatalommal szemben. Vagyis többek között így kívánta megakadályozni, hogy közösen azon törjék a fejüket, hogyan hagyhatnák el Egyiptomot. Biztos, hogy így a véneknek lényegesen nehezebb dolguk van a kivonulás megszervezése, de még az azt megelőző felvilágosító és előkészítő oktatás terén is. Mindazonáltal leendő kivonulásuk Isten kezében van. Viszont az egyiptomi államhatalom szembenállása az isteni halommal szemben kitűnő tükörül szolgálhat a hébereknek ahhoz, hogy lássák, mi történik azzal, aki az Istennel való szembenállás útját választja.

„A sarczoltatók pedig szorítják vala, mondván: Végezzétek el munkátokat, napjában a napi munkát, mint akkor, a mikor polyva volt.”

(2Móz 5:13)

Természetes, hogy a munka nem lesz elvégezve ugyanúgy, mint annak előtte, viszont a fáraónak ez egy kitűnő indok arra, hogy ha burkoltan is, de valójában a neki való engedetlenségért alaposan megleckéztesse, s rendszeresen megverje őket.

„És verettetének az Izráel fiai közül való felvigyázók, a kiket a Faraó sarczoltatói rendeltek vala föléjök, mondván: Miért nem végeztétek el a rátok vetett téglaszámot sem tegnap, sem ma úgy, mint ennekelőtte?”

(2Móz 5:14)

Látjuk tehát a módszert, amelyet a fáraó rendfenntartó hierarchiája alkalmaz a zsidókkal szemben. Nem kell ahhoz a szidókat egyenként megítélni és megbüntetni. Elegendő, ha a fáraó munkafelügyelő elöljárókat nevez ki a zsidó munkacsoportok fölé a rabszolgák saját népéből. Így, amikor számonkérésre kerül a sor, elég, ha őket előveszik, és a nép láttára megbüntetik, megverik őket. Ez nagy valószínűség szerint tanulságul fog szolgálni a rabszolgáknak, hogy ne szálljanak szembe a fáraó parancsával, és ne hajlítsák oda a fülüket a kegyes hazugságokhoz. Fordítva ez valószínűleg nem működne, hisz az egyiptomiakat az ő istenségeik nem az egymás iránti megbecsülésre és szeretetre tanítják, mint a hébereket Jehova.

Itt egy újabb érdekes hierarchiai elemmel találkozunk: héber felvigyázókkal. Nekik vajon mi a feladatuk, s vajon miért vállalták el, hogy saját népük fölött gyarló uralmat gyakoroljanak? Nem, nem ők vállalták ezt el. Az egyiptomi munkafelügyelők jelölték ki őket abból a célból, hogy rajtuk keresztül még jobban megfélemlítsék a hébereket. Rajtuk kérik ugyanis számon az egyiptomiak azt a munkát, amelyet a nép számára kiosztottak. S amennyiben a nép nem végezte el a kitűzött feladatot –, márpedig ezt teljességgel lehetetlen volt – őket bántották, verték. Ez sokkal egyszerűbb volt, mint a nép fiait sorra verni. Az utóbbi még fárasztóbb is, hisz egyesek esetleg ellenállnak. A kiválasztott héber felvigyázók egyik erénye viszont épp az alázatosság és engedelmesség. Így a bántalmazásuk sem okozott túl nagy problémát. Könnyen kezelhetők és fegyelmezhetők voltak. Ráadásul a nép természetes módon sajnálatot is érzett irántuk, s így – mintegy sajnálatból is – igyekeztek egyre jobb és jobb munkát végezni, hogy ne kelljen újra és újra végignézniük honfitársaik verését.

„És elmenének az Izráel fiai közül való felvigyázók és kiáltának a Faraóhoz, mondván: Miért cselekszel így a te szolgáiddal?”

(2Móz 5:15)

Oly mélyre süllyed ez a bánásmód, hogy némely zsidó munka-vezető egészen a fáraóig is elmegy, hogy panaszt emeljen. Nem az egyiptomi munkafelügyelőkre tesznek panaszt – hisz azok is a fáraóra apelláltak – hanem magát a fáraót vonják kérdőre. Gyakorlatilag könyörögnek neki, hogy hagyjon fel ezzel a bánásmóddal, hisz azon túlmenően, hogy sok kárt okoz a zsidó népnek, még értelmetlen is. A megkövetelt téglaszám ezzel a módszerrel semmiképp sem lesz meg. Csakhogy a fáraó célja ezzel nem a téglaszám beszolgáltatása – bár az sem elhanyagolandó – hanem az, hogy megrémítse a szolgákat, és eltérítse őket attól a szándéktól, melyet számukra Mózes terjeszt elő. Látnivaló, hogy a fáraó nem ismer, és nem ismer el nála nagyobb urat, istent az életében. Úgy gondolja, sőt meg van róla győződve, hogy neki igen is korlátlan hatalma van a keze alatt lévő embertömeg felett. Idővel kénytelen lesz felismerni, hogy az csupán a keze alá adatott.

Az egyiptomiak nagyon jól tudták, hogy a héberek összetartó nép és szeretik egymást. A héber felvigyázók nem adták tovább az őket ért bántalmazásokat, viszont a nép tagjaiban részvétet és szánalmat generált a héber felügyelők szisztematikus bántalmazása.

„Polyvát nem adnak a te szolgáidnak és azt mondják nékünk: Csináljatok téglát! És ímé a te szolgáid verettetnek, a te néped pedig vétkezik.”

(2Móz 5:16)

Látnivaló, hogy az izraeliták képesek különbséget tenni jó és rossz között. A lelkiismeretük e különbségtételnek megfelelően van kiképezve az ő Istenüktől jövő tanítás által. Pontosan tudják, hogy a fáraó népe vétkezik azáltal, hogy őket ok nélkül, igazi ok nélkül veri, nyomorgatja.

Látnivaló, hogy a héber munkafelügyelők igen jól látják a helyzetet. Azt mondják elöljáróiknak, hogy vétkeznek. Pontosan tudják, hogy ezek a rendszeres verések teljesen igazságtalanok, hisz olyan elvárásokat támasztanak velük szemben, amelyeknek véghezvitele teljességgel lehetetlen. Természetesen a rendreutasítás hátterét is ismerik – nemsoká meg is orrolnak ezért magára Mózesre.

„Az pedig monda: Restek vagytok, restek, azért mondjátok: Menjünk el, áldozzunk az Úrnak!”

(2Móz 5:17)

Na, most bújik ki a szög a zsákból. Tehát innen fúj a szél. Nem egyszerűen a rabszolga-sorsukon akar nehezíteni a fáraó, hanem mindezt azért teszi velük, mert Mózes el akarta vonni őket a munkától. Azt el sem tudja képzelni, hogy erre mindenképpen sor kerül, hisz olyan istennel húzott újat, aki messze-messze fölötte áll minden földi hatalomnak.

A fáraó tovább harcol a héberek szándéka ellen, de már látszik, hogy kifogyott a lehetséges ész-érvekből. Csupán azt tudja hajtogatni, amivel eddig is hiába vádolta őket: restek vagytok. Pedig ilyen szorgalmas néppel még nem igen találkozhattunk az emberi történelem folyamán.

„Most pedig menjetek, dolgozzatok, polyvát ugyan nem adnak néktek, de a rátok vetett tégla-számot be kell adnotok.”

(2Móz 5:18)

Így tehát nincs mit tenni: el kell viselni mindazt a bántalmazást, amely képes arra, hogy kitisztítsa ebből a népből a hitetlenséget. Végül is van benne bőven. Tudnunk kell, hogy az Isten a szenvedéseink árán tisztítja ki belőlünk mindazt, ami gátol bennünket az igazságban való hitben, az abban való forgolódásban. Ha ezeket a tisztátalanságokat ki nem tisztítja, akkor végérvényesen megmaradnánk abban a mocsokban, amelyben már jó ideje leledzünk. Másfelől viszont, ha előbbre szeretnénk jutni az isteni úton, akkor nélkülözhetetlen a következő alapelv betartása: mindazt megcselekedjétek, amit Isten által fölétek rendelt elöljárótok megparancsol néktek, de az ő gonoszságaiban ne járjatok.

Kétségbeesésében a fáraó még újra a hatalmi fölényét igyekszik fitogtatni a munkafelügyelők előtt, de már látszik rajta a kétségbeesés. valójában ő maga is tudja, hogy butasággal igyekszik visszatartani őket szándékuktól. Azt is tudnia kell, hogy ez így nem mehet sokáig, de bölcsesség hiányában ezt még magának sem fogja soha bevallani. Ez fogja okozni a vesztét: a túlzott önteltség.

„Akkor látják vala Izráel fiainak felvigyázói, hogy bajban vannak, mivel azt kell mondani: a tégla-számot le ne szállítsátok; napjában a napi munka meglegyen.”

(2Móz 5:19)

Igen látják, hogy bajban vannak. Azonban ezúttal már azt is látják, hogy ez a baj attól van, hogy Mózes lehetetlen tervet dédelget a szívében. Nem látják át ennek realitását, s a baj okául értékelik csupán. Látják a fáraó értelmetlennek tűnő harcát is a saját lelkében, s látják azt az őrült erőfeszítést, hogy elhárítsa magáról ezt a vélt támadást. Túl öntelt ahhoz a fáraó, hogy belássa: a felmerült helyzetnek lehet egészséges realitása, sőt még akár hasznot is húzhatna belőle, a hatalmát megerősíthetné, pozícióját stabilizálhatná, sőt még terjeszkedhetne is, ha épp azt akarná. Ehelyett butaságában megijed, s egy ostoba paranccsal igyekszik gátat vetni annak a sorsnak, amely az ő eddigi életét is formálta, s a bölcsessége hiányában, a továbbiakban sajnos lefelé fogja őt húzni – saját vágya szerint.

„És mikor kijövének a Faraótól, szembe találkozának Mózessel és Áronnal. S mondanak nékik: Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket.”

(2Móz 5: 20,21)

Íme, látjuk, hogy milyen kicsiny is a hit Izraelben. Nem véletlen, hogy a Teremtőnek van még mit kitisztogatnia nevelt népének szívéből. Íme, a zsidó felvigyázók odáig merészkednek, hogy Mózest és Áront tartják felelősnek mindazokért, amik rájuk mérettek. Nem érik föl ésszel, hogy talán elérkezett az ő idejük, elérkezett a szabadulásuk. Nem, még nem járta át a szívüket a hír, hogy Mózes végre az Istennel beszélt.

Igen, a héber felvigyázók ebben látják a bajok gyökerét, nem a fáraó ostobaságában. Valójában nem is hisznek sem a létjogosultságában sem a szükségességében annak, hogy Mózes kivezesse őket Egyiptomból. Ők ezt a mesét már régen nem hiszik. Ugyan tudnak róla, hogy mintegy négyszáz évvel ezelőtt elhangzott egy ilyen jövendölés, de már a gyermekeiknek is csak úgy beszélnek erről, mint egy szép, de elérhetetlen tündérmeséről. Talán az erről szóló mesék már nem is úgy hangzanak, hogy a héber nép ki fog vándorolni Egyiptomból, hanem több, sok-sok hasonló témájú mese szól más népekről, vagy csupán emberekről – esetleg úgy, hogy azok már meg is szabadultak azoktól az igáktól melyeket most épp ők viselnek. A mi meséinkben is számtalan példát találunk ilyenekre. S ha tüzetesebben szemügyre vesszük azokat, akkor szemünkbe tűnik, hogy ezek közül nagyon sok egy jövőbeni esemény képét tárja fel előttünk, de a hitetlenség fátyolán át ezt már réges-régen nem látjuk.

„És visszaméne Mózes az Úrhoz és monda: Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért küldél engem ide? Mert attól fogva, hogy bemenék a Faraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet.”

(2Móz 5:22,23)

A kétség annyira átjárja a népet, hogy maga Mózes is komolyan megijed. Ugyan teljesen biztos benne, hogy az Úr szólt vele, mégis kishitűségének ad hangot azáltal, hogy megkérdőjelezi az Ő eljárásmódját. Miért épp ő? Az ő lelkiállapotát is helyre kell még billentenie a Teremtőnek, az Ítélőnek. A válasz azonban nem sokat várat magára. A válasz mindig bennünk van, csupán külső segítséggel találjuk meg azt. Ezért mondjuk ki hangosan. Nem a kérdezett személytől várjuk a választ, de ha hangosan tesszük fel a kérdést, a külső szemlélő nagyba hozzásegíthet a válasz megtalálásához. Tehát bátran kérdezzünk hangosan, de sose elégedjünk meg azzal, amit válaszként kaptunk, hanem merjünk egyre beljebb tekinteni a lelkünkbe, és kutassunk a válasz után. Aki kérdezni mer, boldog ember. Sose bosszantsuk fel azonban azt, akitől a segítséget várjuk, mert az ellenkezőjét érjük el vele. Nem ő tudja a választ, de tudja, hogyan keresheted, találhatod meg azt. Ez az intelligencia.

Mózest annyira megrémíti tettének következménye, hogy már-már értetlenségének ad hangot. Az Istent vonja kérdőre mindezért a rosszért. Pedig a fáraó ostobasága, értetlensége, gőgje okozza ezeket a bajokat. Az isteni sors előrehaladása semmiképpen nem lehet okozója semmilyen bajnak. Bajt csupán ostoba teremtmények okozhatnak, nem az Isten. Maga Mózes is kételkedni kezd az isteni döntés létjogosultságába. Ezt teszi a félelem, a fájdalom, a szenvedés. De tudjuk, hogy ezek egyúttal a helyes szívállapotú egyének szívét ki is tisztítják. Az ostobákét persze nem tudja, hisz azok egyszerűen nem engedik, hogy az isteni építőerő megfelelő hatást gyakoroljon rájuk, ők ezért természetesen süllyedni fognak a sors kerekének előrehaladtával. Mózes szíve szerencsére tisztulni igyekszik, így méltán bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb meg fogja érteni, hogy ezeknek a látszólag rossz dolgoknak előbb meg kell lenniük ahhoz, hogy később a jó valóra válhasson, s számunkra is megnyilvánuljon, nyilvánvalóvá váljon. Ennek ez a rendje. Előbb meg kell látnunk korábbi döntéseink nem negatív következményeit, hogy később annál tisztább szívvel és nagyobb örömmel tapasztalhassuk meg a jót. Nem kell a jó? – akkor nesze, itt a rossz! Később biztos, hogy már nem egyszerűen természetesnek vesszük a jót, hanem úgy vágyunk rá, mint fuldokló ember a levegőre. De addig hosszú útnak kell eltelni. A jó élvezete viszont ennél lényegesen hosszabb? Így annak élvezete busásan kárpótol minden korábbi rosszért.